Socio.hu Társadalomtudományi Szemle

Bevezetés

DUPCSIK Csaba, TAKÁCS Erzsébet Klára — Fri, 28 Jun 2024 00:00:00 +0200

Bourdieu halálának 20. évfordulójáról megemlékezve rendezték az ELTE TáTK Társadalomelmélet Tanszéke B+20 című konferenciáját, 2022. december 2-án. A Socio.hu Társadalomtudományi Szemle tematikus blokkja ezen konferencia előadásaiból írt, anonim lektorálási folyamat során elfogadott tanulmányait tartalmazza.

Társadalomstruktúra és vágystruktúra

CSÁNYI Gergely — Fri, 28 Jun 2024 00:00:00 +0200

E tanulmányban Pierre Bourdieu hatásával foglalkozom a kortárs szexuálszociológában. Abból a problémából indulok ki, hogy a társadalomstruktúrával összefüggésben a legtöbb szociológiai munka a szexuális gyakorlat vagy a szexuális identitás kérdését tárgyalja, és ezek az értelmezési keretek rendszerint figyelmen kívül hagyják a szexuális vágy kérdését. Két olyan Bourdieu-re támaszkodó koncepciót mutatok be, melyeket – potenciálisan – alkalmasnak látok arra, hogy a társadalomstruktúra és a vágystruktúra összefüggéseit megragadják. Először felvázolom, hogy milyen eddigi trendek vannak a szociológiában és a szociológia határterületein a szexualitás és társadalomstruktúra összefüggéseinek vizsgálatára. Majd felvázolom az erotikus habitus és az erotikus tőke koncepcióit, végül mérlegelem e fogalmak hasznosságát.

Tőkespekuláció és képviseleti válság a neoliberális társadalomban

CSIGÓ Péter — Fri, 28 Jun 2024 00:00:00 +0200

Bourdieu tőkeelméletének központi érve a posztindusztriális diskurzusok idealizáló feltevéseivel szemben az, hogy a jóléti kapitalista társadalom árubőségének, sokválasztásos fogyasztói környezetének fő következménye nem a társadalom individualizálódása, hanem az, hogy az árucsere és fogyasztás folyamata válik a tőkefelhalmozás és a hatalmi-egyenlőtlenségi újratermelődés fő közvetítőjévé. Kétségtelen, Bourdieu szinte látnoki módon ismerte fel már a ’70-es években, hogy a fejlett kapitalizmus anyagi és szimbolikus javainak egyre nagyobb részét tekintik a társadalmi szereplők tőkeeszköznek, használják befektetésként, melytől nyereséget remélnek, azt, hogy stabilizálni tudják gazdasági-társadalmi pozíciójukat. E tanulmányban amellett érvelek, hogy a bourdieu-i szintézis nem visz közelebb a neoliberális kapitalizmus „tőkepiaci” logikájának, azaz a financializáció, a járadékvadászat, a tőkeeszköz-gazdaság strukturális logikája által meghatározott társadalmi folyamatok megértéséhez, mert e folyamatok értelmezésében – bármennyire ellépne is tőlük –, a posztindusztriális és neoliberális diskurzusok „társutasa” marad. Bourdieu hiába próbálta a neoklasszikus árupiac individualizáló modelljét a „feje tetejéről a talpára állítani” és feltárni a kulturális választások valódi, tőkeakkumulációs természetét – azzal, hogy a szimbolikus és társadalmi tőkék cseréjének folyamatait a neoklasszikus árupiaci modellbe integrálva értelmezi, ignorálja a tőkepiaci csere sajátosságát, különbségét az árucserétől, ezáltal súlytalanná teszi saját elméleti felfedezését a szimbolikus javak kettős természetéről, egyidejű árujellegéről és tőkeeszközjellegéről. A kulturális javak és képviseleti javak kommodifikációja és „tőkeeszközösödése” két egymástól radikálisan különböző piaci értékelési logikát hívnak életre: az árupiac fogyasztói értékelési logikáját és a tőkepiac spekulatív értékelési logikáját. Márpedig e két, egymást kizáró logika egyidejűleg formálja és ezáltal túldeterminálja a társadalmi rendszereket, melyekben kaotikus folyamatok szabadulnak el – megkérdőjelezve a társadalmi rend legitimációját és stabilitását magyarázó bourdieu-i tőkeelméletet.

Modernitás nélkül

ÉBER Márk Áron — Fri, 28 Jun 2024 00:00:00 +0200

E tanulmány három kérdésre keresi a választ: (1) volt-e Pierre Bourdieu-nek modernitáselmélete? (2) Hogyan vélekedett a tradicionális és modern, illetve a modern és posztmodern (vagy későmodern) társadalmak különbségeiről? (3) Mi magyarázhatja, hogy elvetette a modernitás elméletét? A tanulmány e kérdésekre választ keresve három állítást fogalmaz meg. Az első: Pierre Bourdieu számára a modernitás nem kitüntetett jelentőségű korszak, lényegében nincsen sem modernitáselmélete, sem modernizációelmélete. A második: ezt nem munkássága hibájaként vagy hiány(osság)aként, hanem éppen ellenkezőleg, az erényeként érdemes értékelnünk. A harmadik: Pierre Bourdieu e döntése mögött a gyarmati alávetés elutasítása és a modernitás koncepciójával szembeni posztkoloniális kritikáéval rokon bírálat húzódhat meg.

Bourdieu és az individualizáció paradoxona

HAVRANCSIK Dániel — Fri, 28 Jun 2024 00:00:00 +0200

Már Pierre Bourdieu munkásságának kibontakozásával egyidőben jelentkeztek olyan kritikák, melyek az individuális cselekvők döntéseinek autonómiáját hangsúlyozva bírálták a cselekvést strukturális meghatározottságokra visszavezetni kívánó elméletét. Az azóta eltelt évtizedekben a francia és a német szakirodalomban egyaránt megjelentek olyan értékelések, melyek szerint az egyén társadalmi térben elfoglalt pozíciójának pontos meghatározhatóságát posztuláló, döntéseit e pozícióra visszavezetni kívánó megközelítése egyre kevésbé tűnik alkalmasnak a makroszintű rétegződési viszonyok, az egyéni életpályák és a cselekvők által megélt hétköznapi tapasztalat érvényes empirikus és elméleti megragadására.

Írásomban azt igyekszem feltérképezni, hogy mely Bourdieu által meghozott döntések eredménye az, hogy elméletének látszólagos meggyőző ereje az individualizálódás tendenciáinak kibontakozásával arányosan csökken. A „szubjektivista” és „objektivista” szociológiai megközelítések névleges szintetizálása során – explicite mindössze a fenomenológiai orientációjú szociológiával konfrontálódva – Bourdieu kimondatlanul a megértő szociológiai program egészével szembehelyezkedve határozta meg álláspontját. Véleményem szerint ennek köszönhető, hogy elmélete nem rendelkezik azzal a felbontóképességgel, amelyet a strukturális individualizálódás viszonyainak modellálása megkövetelne. Bourdieu a megértő szociológiával szakítva mondott le azokról a biztosítékokról, amelyek hiányában elméletét joggal érheti a strukturális determinizmus vádja.

Az individualizáció folyamatát feltérképezni óhajtó szociológus paradox helyzetben találja magát: a megszokott makrostrukturális elemzési kategóriák jelentőségének fajlagos csökkenésével kutatása tárgya kicsúszni látszik kezei közül, ugyanakkor a tendencia kétségtelen társadalmi-strukturális meghatározottságára való tekintettel joggal érzi magát illetékesnek a kérdés vizsgálatában. A paradoxon feloldására tett javaslatom: a Bourdieu-féle elméleti keretet olyan referenciapontként érdemes tekintetbe vennünk a makroléptékű individualizálódási folyamat kutatásakor, mely kiindulópontot kínál egy olyan nem pusztán az individuális, de hangsúlyosan a szubjektív szemszöget előnyben részesítő megértő szociológiai megközelítés számára, melyet a weberi értelemben véve érvényes, vagyis nem csupán kauzálisan, de értelmi szempontból is adekvát eredmények közlésének vágya motivál.

Habitus és identitás

NÉMETH Krisztina — Fri, 28 Jun 2024 00:00:00 +0200

A tanulmány az egyénre irányuló mikroszociológiai kutatások két alapvető fogalmát, a habitust és az identitást vizsgálja anélkül, hogy a közöttük lévő egyezéseket és különbségeket egyértelműen rögzíteni tudná. Ehelyett a habitus és az identitás közötti fogalmi hasonlóságokat és különbségeket előbb az elméleti összefüggések felől, néhány dichotómián és a fogalmi átfedéseken keresztül veszi szemügyre. Mivel ezek segítségével a két fogalom nem választható el egymástól egyértelműen, ezért a tanulmány az empirikus alkalmazás felé tájékozódik. Előbb a habitus és az identitás empirikus kutatását megnehezítő tudattalan tartalmak és reflektálatlanság vizsgálati lehetőségeivel foglalkozik, majd a hasadt habitus koncepcióját és a reflexivitás kérdését arra használja, hogy a két fogalom közötti közvetítés lehetőségeit tárgyalja. Mivel az egyénre irányuló empirikus kutatások alapvető forrásában, az (élettörténeti) interjúban egymásba fonódva van jelen az identitás és a habitus fogalma, ezért a habitus és az identitás közötti fogalmi választás az empirikus kutatások felől is vizsgálható. Bár az interjú típusa és felvételének módszertana önmagában is meghatározza azt, hogy egy interjúból melyik fogalom könnyebben „kinyerhető”, azaz melyik fogalom milyen elméleti-módszertani megközelítésben vizsgálható jobban, a habitus és az identitás közötti választást meghatározza, hogy mennyire típusosan és modellszerűen avagy mennyire mélyen és komplexen akarjuk az egyént, valamint a társadalmi cselekvéseit és gyakorlatait megérteni. Ez a különbségtétel tovább finomítható az egyéni és az osztályhabitus fogalmával, ily módon az egyénre irányuló empirikus elemzések hangsúlyai, valamint a vizsgálat iránya (általános-egyéni) jelentik az egyénre irányuló empirikus kutatásokat meghatározó legfontosabb kérdéseket.

A karizma varázstalanítása

RÉNYI Ágnes — Fri, 28 Jun 2024 00:00:00 +0200

Tanulmányomban megpróbálom rekonstruálni, hogyan értelmezte, kritizálta, fogalmazta újra és integrálta szociológiai elemzéseibe a weberi karizma fogalmát Pierre Bourdieu. A francia szociológus a karizmát már korai műveiben a szimbolikus hatékonyság megértésének szolgálatába állította, szimbolikus tőkeként értelmezte, amelynek birtoklása a szimbolikus uralom gyakorlásának feltétele. Bourdieu a modernkori társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésében is szerepet osztott a szimbolikus tőkeként kezelt karizmának, például az iskola- és kultúrszociológiai kutatásokban alkalmazta a fogalmat, ahol nagy jelentősége van a képességek naturalizált értelmezésének. Bourdieu-t a hivatali karizma weberi típusa is megihlette: a hatalom nyilvános reprezentációjának nyelvi, szimbolikus elemeiben mutatta ki az uralmon lévők intézményes karizmával összefüggő szimbolikus hatékonyságát és egyúttal a képviseltek politikai elidegenedését. A prófétai karizma weberi ideáltípusát Bourdieu a társadalmi változások, szimbolikus forradalmak magyarázatában hívta segítségül: Manet kapcsán mutatta be azt a szubverzív – a szakmai és a laikus közönség által karizmatikusként értelmezett – habitust, amely megfelelő társadalmi feltételek – elsősorban a változás iránti várakozás – megléte mellett szimbolikusan hatékonynak bizonyulhat. Bourdieu itt (is) sort kerített Weber karizmaelméletének kritikájára, illetve „korrekciójára”: a Manet-előadásokban a karizmát saját szociológiai terminusaival (mező, habitus, tőke stb.) kapcsolta össze, és az így „varázstalanított” karizma már kompatibilis lett a bourdieu-i szociológiai látásmóddal.

Habitus és térbeliség viszonya a vidéki dzsentrifikáció kapcsán

TOMAY Kyra, BERGER Viktor — Fri, 28 Jun 2024 00:00:00 +0200

Jelen tanulmány a bourdieu-i (térbeli) habitus által meghatározott térbeli gyakorlatok összefüggését kívánja feltárni a vidéki dzsentrifikáció kapcsán. A bourdieu-i szociológia egyik fontos témája a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése, melynek erőteljes térbeli aspektusa van. A vidéki dzsentrifikáció témája kitűnő terepet biztosít számunkra ahhoz, hogy megvizsgáljuk a középosztály egyes frakcióinak vidéki kistelepülésekre irányuló mobilitása hozzájárulását a társadalmi egyenlőtlenségek (újra)termeléséhez, továbbá hogy tanulmányozzuk a sajátos városi értelmiségi habitus által meghatározott vidékpercepciót, a benne foglalt térbeli diszpozíciókat és az általa generált térbeli gyakorlatokat. A vidéki dzsentrifikáció értelmezése során a nagyvárosi dzsentrifikáció magyarázatában Bridge (2001) által bevezetett módosított habituselméletet alkalmazzuk A vidéki dzsentrifikáció szerepe a településfejlesztésben (FK-138098) két terepéről származó 45 félig strukturált mélyinterjú elemzéséhez. Eredményeink alapján a vizsgált települések beköltözőit vegyes térbeli habitus jellemzi, melynek középpontjában a vidéki és a városi élet előnyeinek kiaknázása áll. A dzsentrifikánsok térbeli habitusa és gyakorlatai jól illeszkednek egy középosztályi distinkciós stratégiához. Térbeli habitusuk jellemzője az aktivitás: relatíve nagy a múltbeli és jelenlegi térbeli akciórádiuszuk, és a falusi teret a saját ízlésük és érdekeik szerint aktívan formálják. Ez a folyamat szükségszerűen együtt jár az őslakosok bizonyos fokú kiszorulásával. Így a dzsentrifikálók tevékenysége „ügyes”, mozgástérnövelő osztálystratégiaként értelmezhető, melynek keretében előnyös (de sok munkával járó) helyzetet alakítottak ki maguknak, ami azonban az őslakosok számára nem járt együtt átütő előnyökkel.