„Akkor még lezseren vettem”

Hospice-részlegeken elhelyezett személyek halálképe

Absztrakt

A nemzetközi és hazai hospice-mozgalom – elsősorban Elisabeth Kübler-Ross munkásságának népszerű pszichológiai értelmezéseire támaszkodva – a haldoklást olyan folyamatként képzeli el, amelynek optimális esetben a közelgő halál „kimondásához”, „elfogadásához” és „belenyugváshoz” kellene vezetnie. Kortárs szerzők mindezzel összefüggésben megállapították ugyanakkor, hogy a hospice-mozgalomnak – mint minden társadalmi mozgalomnak – a szolidaritás, vagyis a társadalom haldoklókkal szembeni felelősségének és empátiájának mobilizálásához valamiféle „ellenségképre” van szüksége: a haláltabu, a tagadás és elfojtás vélekedéseik szerint ezt a cél szolgálva válhattak leküzdendő akadállyá, illetve meghaladni kívánt „szakasszá”.

2021 nyarán három hónapig folytattam önkéntes pszichológusként és etnográfusként résztvevő megfigyelést egy nyugat-magyarországi kórház hospice-részlegén. Miután az osztályt a járványhelyzet következtében lezárták, illetve később végleg bezárták, 2023 áprilisától 2024 júniusáig heti egy alkalommal végeztem terepmunkát egy kelet-magyarországi hospice-részlegen. 2024 szeptemberétől egy gyermekhospice-házban foglalkozom pszichológusként intenzív ápolást igénylő gyermekek családjaival, illetve a gyermeküket elveszített, gyászoló szülőkkel. A haldoklókkal dolgozó terepkutatókhoz hasonlóan arra kerestem a választ, hogy hogyan formálódik a hazai kórházi ellátást igénybe vevő súlyos betegek esetében a haldoklás tapasztalata, illetve milyen kultúrspecifikus hiedelmeket, értelmezéseket és gyakorlatokat ragadhatunk meg a résztvevő megfigyelés során.

Tanulmányomban elsősorban a „haláltagadás” jelenségét igyekszem górcső alá venni. Bemutatom, miért nehéz az egészségügyi személyzetnek a rendszer bármelyik pontján „kimondani, hogy nincs mit tenni”. A betegekkel való beszélgetések kapcsán megpróbálom alaposabban megvizsgálni, milyen jelentéseket hordozhat a halál témája explicit érintésének kerülése (amelyet felszínesen „tagadásként” interpretálhatunk). Tereptapasztalataim alapján úgy tűnik, a gyakran hónapokat felölelő haldoklás kevéssé követi a szakaszelméletek által implikált, jól körülhatárolható egységek egymásutánjaként elképzelt folyamatot. A halál közelségének belátása ritkán vezet „belenyugváshoz”, illetve sokkal inkább fluktuál, mintsem hogy elért eredményként, megszerzett, immár megváltoztathatatlan, biztos tudásként volna magyarázható. A saját halál „elfogadását” nehezíti annak felismerése is, hogy az egyéni létezés lezárása egyúttal a hozzátartozók, illetve bizonyos, az identitáskonstrukció szempontjából kiemelten fontos szerepek végleges elveszítését jelenti. A hozzátartozókkal való kommunikáció elemzése alapján látható továbbá, hogy a veszteség anticipációja, a halál lehetőségének kimondása sokak számára a remény visszavételével, a „haldoklóidentitás” megteremtésével, így lényegében a beteg élete és halála kontrollálásának felelősségével válik egyenértékűvé.