Elismerés és sérelem Az elismerésért folytatott harc és a sérelmi politikák

Absztrakt

Absztrakt Szalai Júlia egyik fontos gondolata a kiindulópont: a mások általi elismerés az alapvető emberi szükségletek közé tartozik. Következésképpen a társadalomtudós, bármennyire elkötelezett legyen is az „érték- és politikamentes” megismerés elve iránt, ha egy olyan csoportról ír, amellyel kapcsolatban felvethető, hogy elismeréshiányban szenved, akkor akarva-akaratlanul az „elismerésért folytatott harc” résztvevőjévé is válik. E sorok szerzője e pontig egyet tud érteni a fenti gondolatmenettel (legfeljebb, a morális-politikai konzekvenciák terén kevésbé az elköteleződésre, mint inkább a reflexióra helyezi a hangsúlyt). Ha viszont nem filozófusként vagy elkötelezett értelmiségiként, hanem szociológusként közelítjük meg a kérdést, akkor számos kérdés merül fel. Mindenekelőtt: sem az elismerés, sem annak hiánya nem „objektíve” megállapítható, hanem értelmezésfüggő jelenség. Axel Honneth (1997) szerint nehéz megítélni, hogy mi számít elismerésnek, az viszont sokkal könnyebben megítélhető, hogy mi számít az elismerés megtagadásának, mi számít sérelemnek – de valóban így van ez? Nem lehetséges, hogy az egy-egy megnyilvánulást elismerésnek vagy sérelemnek minősítő, tipikusan egy diskurzustérben kialakuló értelmezéseket inkább az értelmezők vitában elfoglalt pozíciói, a pozíciókhoz kapcsolódó (személyes és szűkebb értelemben vett csoport-) érdekei, stratégiái határozzák meg? Az elismeréspolitika-diskurzusok gyakran mintha hallgatólagosan azt feltételeznék, hogy kétszereplős játszmák vannak: az elismerést nyújtó/megtagadó csoport (paradigmatikus esetben: „a többség”) versus az elismerésben részesülő vagy annak hiányától szenvedő csoport (paradigmatikus esetben: „a hátrányos helyzetű kisebbség”). Talán érdemes lenne bővíteni a szereplők körét, s elemezni az így differenciáltabbnak tűnő stratégiákat (pl. a „radikálisok” sosem csak a „másik csoport” ellen játszanak, hanem saját „mérsékeltjeikre” is nyomást gyakorolnak stb. stb.). Kihasználva a mai Magyarország sajátos episztemológiai horizontját: nem lehetséges-e, hogy „a többség” egyes képviselői, miközben sérelmeket osztanak, maguk is aktív részesei más „sérelmi játszmáknak”? Írásom elméleti jellegű, a fent említett kérdéseknek próbál utána járni, az elismerés irodalmának kritikai elemzésével, illetve egyes magyarországi elismerés/sérelem-diskurzusok vázlatos bemutatásával. Kulcsszavak: elismerés-elmélet, sérelmi játszma, Szalai Júlia, Charles Taylor, Axel Honneth