Az anómiától a társadalmi szenvedés fenomenológiájáig

Absztrakt

Noha a pozitivista Durkheim korántsem kritikai tudományként képzelte el a szociológiát, az anómia fogalma mégis fontos vonatkoztatási ponttá vált a kritikai elméletek számára. A tanulmányban annak a kérdésnek eredek utána, hogy ez miként volt lehetséges, és milyen folytatási irányokat jelöl ki a társadalomkritika számára. Az anómia egyrészt az integráció problematikájához kapcsolódik, amennyiben a munkamegosztás patologikus formájaként kerül bemutatásra. Másrészt viszont a szenvedés egy olyan határállapotaként is elemzésre kerül, ami nem egyszerűen a cselekvési képesség megakadásának, hanem az élet önkezű feladásának veszélyét hordozza magában. Ez a kettős beágyazottság fejezi ki azt a modellt, amire a kritikai elméletek a későbbiekben támaszkodnak: Durkheim vizsgálódásai a társadalmi integráció olyan torzulására mutatnak rá, ami szélsőséges esetben az egyéni élet folytathatatlanságát eredményező szenvedéshez vezet. Az öngyilkosság központba állításával Durkheim a társadalmi patológiák legvégső tétjét jelölte ki, azt sejtetve, hogy a társadalmi zavarok nem egyszerűen problémát okoznak a cselekvőknek, hanem adott esetben ellehetetlenítik létüket. A nyomdokain haladó olyan kritikai elméletek, például Habermas kommunikatív cselekvés zavaraira vagy Honneth elismerésmegvonásra vonatkozó diagnózisai ennél óvatosabban fogalmaznak, amikor általában a pszichopatológiákat említik az integráció zavarainak egyéni következményeként. A tanulmányban e párhuzamokat és különbségeket tekintem át, elmélettörténetileg alapozva meg egy a társadalmi szenvedés határállapotaiból kiinduló kritikai elmélet megközelítését (Sik 2018a, 2018b). Kulcsszavak: társadalmi szenvedés, Durkheim, Habermas, Honneth