„Post-testimony” A tanúságtétel helye a soá történeti elbeszélésében

Absztrakt

Absztrakt A túlélői tanúságtételek elemzése sok évtizeden át nem jelent meg a soá történetírásában. S ha mégis, a visszaemlékezések inkább csak illusztrálták az áldozatok személyes tapasztalatait a történetírók Nagy Elbeszéléseiben. Mindazonáltal, az elmúlt 20 évben, a digitális oral history archívumok megnyílásával ezek a tanúságtételek lassacskán a mérvadó történeti kutatások általános forrásaivá váltak. Ezzel egyidőben a soá emlékezetkultúrája alapjaiban változott meg az 1989 utáni Európában. Tanulmányom szempontjából a legrelevánsabb változás abban mutatkozott meg, hogy a köztörténelemben immár masszívan jelen van a (kulturális, szociális, történeti) trauma koncepciója, valamint abban, hogy digitális fordulat következett be a tanúságtétel gyűjteményeihez való hozzáférésben is. A holokauszt-elbeszélések és más egodokumentumok pszichológiai és a szociológiai feldolgozásában közhelynek számít, hogy a nagy digitális kollekciók feldolgozása speciális elemzési módszereket kíván. A holokauszt történészei azonban igen ritkán alkalmazzák ezeket. Tanulmányom különböző szociológiai technikákat javasol a történetírás számára (úgy mint a tanúságtételek intuitív elemzése az adatgyűjtés és -tesztelés segítségével, kvalitatív módszerek, valamint kvantitatív eljárások nagy kvalitatív forrásokon), valamint bemutatja a történetírók által alkalmazott eljárásokat olyan példákon keresztül, amelyek a magyar Holokauszt történetét dolgozzák fel. Kulcsszavak: holokauszt-kutatás, oral history, digitális archívum, trauma, történetírás